Szintén egy királyfirúl kezdjük. Volt egy öreg király, annak három fia. Az öreg már olyan öreg volt, hogy nem volt kípes kimenni az udvarbúl és templomot ípíttetett az udvarba, hogy hát ű ottan a saját udvarában menjen az Isten házába. Mikor a templom elkíszült, egy reggel egy madár szólalt meg a torony tetejibe. Mikor az öreg király meghallotta a madár szólását, annyira megifjodott, mint egy húsz éves legíny. Rögtön szólott a fiainak, hogy fogják meg a madarat. Fel is ment a legidősebbik. Mikor tette volna rá a kezit, a madár elrepült. Utánna nízett. A messzi távolban látott egy erdőt, úgy látta, mintha az erdő szélibe szállott volna le egy fára. Lement a toronybúl, azt mondta az öregapjának:

- Édesapám, láttam, ahova repült, menyek utánna.

- Segíljen az Isten, fiam, mentűl gyorsabban hozzad a házunkhoz!- azt mondja az öreg király, mire a királyúrfi elment. Bétarisnyált magának jól, lúháton, fegyverrel, kopóval. Jó estíre írkezett az erdő szílibe. Tüzet rakott magának, s kezdett vacsorázni. Vacsorája közben ott szaladt el egy róka. Azt mondja a királyúrfi:

- Eredj, kutyám, fogd meg azt a rókát, ne futkározzon itten körülöttem!

A róka azt kiáltotta:

- Légy kűbálvány kutyástúl együtt!

A királyúrfi rögtön kűbálvány lett kutyástúl, lovastúl.

Második reggel a közbelső királyúrfi ment fel a torony tetejibe a madárír, és ű is csak azt látta, amit a bátyja. Mikor lejött a toronybúl, azt mondta:

- Édesapám, láttam, hova repült, menyek utánna.

Az is bétarisnyált magának, lúra ült, kutyát, fegyvert vitt magával. Mikor az erdőbe írt, jó este volt. Ű is vacsorázni kezdett. Vacsora közben ott szaladt el a róka ugatva.

- Eredj, kutyám, fogd meg azt a rókát, ne csihogjon az itt! - az is azt mondja.

A róka azt kiáltotta:

- Légy kűbálvány te is kutyástúl, lovastúl együtt!

Harmadik reggel szintén szólott a madár. Felment a legkisebbik királyúrfi. Mikor a tenyerit tette volna rá, a madár elrepült. Szintén ű is csak azt az erdőt látta, mint a két bátyja, hogy a madár odament. Lejött ű is a toronybúl, tarisnyát títetett, lovat nyergeltetett, kutyát, fegyvert, s útnak indult. Mikor odaírt, öreg este lett. Ű is tüzet tett, és vacsorált. Vacsorája közben ott szaladt el a róka ugatva, ű pedig azt feleli:

- Édes kis rókám, ne ugass, gyere ide hozzám vacsorára!

- Szivesen elmennék - azt mondja a róka -, de filek a kutyádtúl. - Sose fílj - azt mondja a királyfi -, megkötöm a kutyát! Vett egy spárgát elé, s azonnal megkötötte a kutyát a bokorhoz. Hogy a vacsorát elvígeztík, azt mondja a róka:

- Királyúrfi, azt hiszed, hogy a madár itt van ezenn a fán?

- Persze, hogy azt hiszem - azt mondja - , láttam, hogy ide repült. . Látszott a fán valami csög, azt hitte, hogy az ippen a madárfiszek.

- Jaj, kírlek szípen - azt mondja a róka - , az a madár még innen messze van, hanem ne búsulj, mert elhozzuk. Az a madár a Veres király országában van, ami a hetedik országszíl. Annak a királynak a kertjiben egy körtifa vagyon. A körtifa odvas, a madár benne van abban az oduban, oda físzkelt, oda költ.

Na, aztán megindulnak űk, útra kerekednek. A rókábúl is lett szípen egy szíp fiatalember. Lovat varázsolt ű is magának, és megindultak ketten. Nagyon sok idő múlva elírtek abba a városba, amelyikben volt a Veres király palotája. Na, bészállásolnak űk egy vendíglőbe. A lovat bennhagyják az istállóban, és mennek, hogy szítnízzenek a városba. Mikor megközelítik a kertet, megmutatja a róka:

- Ni, királyúrfi, ez az a körtifa. Nagyon vigyázz, mert a madarat megfoghatod könnyen, de mikor lejössz a körtifárúl, a körti egísz erőszakkal bújik a szádba, s ha meg tanálod harapni, olyat csendüll a fa, hogy az egísz királyi őrsíg azonnal talpon lesz!

Ippen írkezett szípen le, már a legalsó ágon volt, de muszáj lehelletet is vegyen. Egy körti csak a szájába csapódott, meg tanálta harapni. Az őrsíg azonnal talpon volt, a királyúrfit bizony szípen elfogják. Szerencsíre a róka kívül maradt a keritísenn, ű is mint ember kípibe. Azt mondja a Veres király annak a királyúrfinak:

- Ni, látom, hogy királyúrfi vagy. Most fel kéne hogy akasztassalak, mert eljöttíl a kertembe lopni, de - azt mondja -, megkegyelmezek neked egy feltítel mellett.

Azt kérdi a királyúrfi, hogy: - Mi legyen az a feltítel? Azt mondja a Veres király:

- A Veres tengernek a partján van egy gyönyörű szíp ípüllet. Abban az ípülletben - azt mondja - vagyon egy kisasszony. Azt, ha el tudod lopni, elhozod nekem, szabadon bocsátlak.

Azt mondja a királyúrfi:

- Egy íletem, egy halálom, megpróbálom.

Kímenyen ű osztán, s a róka mindjárt hozzácsatlakozik. Azt mondja a róka:

- Ugyi - azt mondja -, megmondtam. Most szinte - azt mondja - nagyot vállaltál el, de most már nem bízom rád, magam vállalom el. Tiírted - azt mondja - , megteszem, mert igaz voltál hozzám, nem mint a bátyáid.

Mentek űk, mendegéltek. Elírtek egyszer a Veres tengernek az innekső partjára, de a szép ípüllet meg a kisasszony túl volt. Törik erőssen a fejüket, hogy mehessenek keresztül, pláne a királyfi jobban. Leszakaszt a róka egy parti laput, azonnal egy csónakot csinál belőlle, evedzőt. Beléülnek mind a ketten, átmennek a tengeren. Mikor a túlsó partra írtek, megrúgja a róka a csónakot, a csónakbúl lett egy pár aranycipő, a rókábúl pedig egy öreg suszter, de olyan öreg volt, hogy olyan volt a szakálla, mint a kender, fejír Elkezd a róka ott sétálni az aranycipővel a szíp palota előtt. Rákiált a kisasszony, látja az aranycipőket:

- Te szegíny suszter - azt mondja -, hozd föl azokat az aranycipőket, hadd vegyem meg!

- Bocsánatot kírek - azt mondja az öreg suszter -, én nagyon öreg vagyok, nem tudok oda felmenni. A cipő vagy tanál, vagy nem tanál. Méltóztassék lesétálni a kisasszony, s próbálja fel!

Azonnal leszalad a királykisasszony, felpróbálja a cipőket. Hát uramfia, úgy tanál a lábára, mintha onnat nőtt volna ki. Mikor elrendezi a királykisasszony lábán, az öreg suszter csak elkiáltja magát:

- Hipp-hopp, kis cipőm, ott legyünk mind a hárman, ahunn én akarom!

Azonnal a tengernek a túlsó partján lettek. Mikor a túrsó parton vagynak, azt kérdi a királykisasszonytúl:

- Mi - azt mondja - azír jöttünk, hogy elvigyük a királykisasszonyt a Veres királynak, ösmeri-é?

Elkeseredik a kisasszony:

- Hogyne ösmerném! De én ahhoz nem menyek, inkább meghalok, öngyilkos leszek!

Kérdi a róka:

- Felséges kisasszony, hát aki itt van velünk, szintén királyúrfi, hát eztet se szeretné?

- Dehogynem - azt mondja a királykisasszony -, egísz boldognak éreztem magamot, azt hittem, ennek a ríszire vagyok megszöktetve.

- Egyet se búsuljon, kisasszony, ennek lesz a felesíge! Leszek én felesíge a Veres királynak.

Megindultak szépen hazafelé, de mikor megírkeznek a Veres király várossába, bészállnak szintén abba a szállodába, ahova menet közben köttík a lovakat. Átalbucskázott a róka a fejin, lett belőlle egy kisasszony, ippen mint a másik, hogy akárki rájok nízett, nem tudta űket megkülönböztetni egyiket a másiktúl.

Azt mondja osztán a királyúrfi az igazi kisasszonynak:

- Édes lelkem, lígy türelmes! Most - azt mondja - , béviszem ezt a kisasszonyt a Veres királynak - azt mondja -, aztán az ű dolga a többi.

Mikor meglátta a Veres király a kisasszonyt, höj, de nagyon megörült. Azonnal összeszedte a minisztereket, minden jóbarátját, kezdnek lakadalmat csinálni. Marasztják az ifjú királyt is, aki a menyasszont vitte, de az nem marad, mert nagyon siet hazafelé.

Mikor az asztalnál ülnek, azt mondja egy úr a többik közül:

- Ez a felsíges királyné kifogástalan, de egy kis hiba mégis van benne. . Azt kérdik az urak:

- Ugyan kírem, hát mi lehet? Ha még ebben is hibát lehet keresni, akkor kiben nincs?

Csak azt mondja a nagy úri ember, hogy:

- Ebben, uraim, semmi egyíb hiba nincs, csak az, hogy rókaszemű.

Ki ne szígyelje meg magát, mikor egy menyasszonyt annyira lekissebbítenek, szemibe vágják, hogy rókaszemű? Szépen lehúzta magát az asztal alá a menyasszony, átalvette magát a fejin, lett belölle egy nagy lombos farkú róka. Kiszaladt a szobábúl, s menekült, amerre csak tudott szalanni. Mire a vendígek magokhoz tírtek, futtak erre is, arra is, hogy fogják el, már csak a hűlt nyoma volt. Visszament a róka a vendíglőbe.

- Na - azt mondja a királyúrfinak -, pakoljatok, s induljunk! Összeszedtík magokat, s mentek szépen hazafelé, hárman. Mikor az erdőszílben mentek el, ahol neki a királyfiú vacsorát adott, azt mondja a róka a királyúrfinak:

- Látod - azt mondja - azokat a kűbálványokat? - Hogyne látnám - azt mondja a királyúrfi.

- Tudod - azt mondja - , hogy azok a te bátyáid, a te két bátyád lovastúl együtt?

- S hogy kerültek azok oda? - azt mondja a királyúrfi. Azt mondja a róka:

- Bizony, barátom, azok reám uszították a kutyáikat, és én varázsoltam űket kűbálványnak. Szeretnéd, ha ílnének?

- Hogyne szeretném - azt mondja a királyúrfi - , hiszen mindenki szereti a testvéreit, köteles, hogy szeresse.

- Jól van - azt mondja a róka -, én feltámasztom, de te majd meg fogod bánni.

- Soha nem bánom meg - azt mondja a királyúrfi.

Erre a szóra a róka odamenyen a két kűbálványhoz, megcsapdossa űket az ű vesszőjivel, s azt mondja:

- Keljetek fel, és íljetek!

Azonnal talpra állott mind a kettő, és rendes emberi alakot vett fel mind a kettő. Elindultak űk osztán hazafelé. Még egy jó darabig ment véllek a róka is. Egyszer aztán azt mondja a róka:

- No - azt mondja -, drága királyúrfi, többet nem menek vélletek.

Elbúcsúztak egymástúl, a róka megköszönte a királyúrfi szivességit, amennyi jót tett vélle, s elment másfelé. Mentek űk osztán nígyen hazafelé. A két bátyjába mindjárt béállott a gyűlölet.

- Hát illik az, hogy a legkisebbik házasodjon meg legelébb? Űk, azt mondja, ha lelípnek a földrűl, se kapnak olyan gyönyörűt. Elhatározták, hogy megölik. A legnagyobbik királyúrfi hátramaradt, a fiatal pedig észre se vette, csak neki suhintott a kardjával, s leütte a fejit. Haj, de a róka mind tudta, hogy így lesz. Szalad a róka, és látja, hogy a feje még messze van hengeredve a testtűl. Nincsen szegínnek forrasztófüve, tudta pedig, hogy az használ. Szalad erre, szalad arra szegíny, látja egyszer, hogy jő egy kígyó egy csomó forrasztófűvel a szájában:

- Hoppá - azt mondja a róka -, te kígyó, adjál egy kis forrasztófüvet!

- Dehogy adok - azt mondja a kígyó - , hét esztendeje kerestem, ott majd te is fogsz kapni.

Megtapodja a róka a kígyónak a farkát, az pedig visszafordul nagy büszkén, hogy megmarja a rókát. Kifútta a forrasztófüvet a szájábúl, a róka felkapta, elszaladott vélle oda a királyúrfihoz. Szépen bedörzsölte a levágott nyakat mind a két oldalrúl, visszaillesztette. Hétszerte különbül állott, mint annak előtte! Hej, osztán a királyúrfi rögtön megíbredt:

- Jaj - azt mondja -, mennyire el valék aluva!

- Te el valál aluva örökre - azt mondja a róka. - Ha én nem volnék, te alunnál, mig a világ s még két nap. Ugyi, megmondtam azt mondja a róka - , hogy a bátyáid megölnek, s elveszik a felesígedet! Látod - azt mondja -, úgy is törtínt. Ezentúl vigyázz magadra, többet nem menek vélled, áldjon meg az Isten!

Elbúcsúztak egymástúl, a királyfi útnak eredt. Gondolja a róka magában: "Mennyi jót tettem evvel az emberrel, vajjon meg tunná-e hálálni?"

Fogta magát a róka, kerüllő úton a királyúrfi elejibe került, lefeküdt, tette magát, hogy meg van dögölve. Mikor odaírkezett a királyúrfi, látta, hogy egy róka az úton megdögölve fekszik. Egíszen megesett a szive:

- Vajjon nem az én rókám?

Forgatta, nízegette, de hát, kírem szípen, a róka mind egyforma, nem esmérte meg. Már azt gondolja magában, ha az, ha más, legalább rokonja, ű a föld színin nem hagyja, me vétkeznék.

A királyúrfi a kardjával egy gödröt ás, beléteszi a zsebkendőjét. Mikor akkora volt már a gödör is, hogy a róka könnyen belefért, reá fektette a rókát, felül szintén bétakarta a másik zsebkendőjivel, puha muhart rakott rája. Már kezdte volna béföldelni, a róka csak kiszökik a lyukbúl.

- Na - azt mondja -, kedves kírályúrfi, látom, hogy te is igaz voltál hozzám. Most már itt hagylak, többet egymást nem látjuk. Vigyázz magadra, áldjon meg az Isten! - Avval a róka eltűnt, akárcsak egy szellem.

Hazaírkezik a királyúrfi az ídesapjához, a kicsi madár még mindig a kebeliben volt. Felteszi az óra tetejire, elkezd a madár gyönyörűen szólanni. Felugrik az öreg király, teljesen megifjodva.

- Kedves fiam - azt mondja -, melyik hozta ezt a madarat? - Ezt, édesapám, én hoztam - azt mondja a legkisebbik. Elmondja, hogy hogy járt a bátyjaival.

Azt kérdi az öreg király a kicsi királyúrfitúl: - Hát mit kívánsz a két bátyádnak?

- Megérdemelnék, hogy megölessem, de nem teszem. Felséges atyám, adjon nekik pínzt, amennyire szüksígek van, adjon paripát, száműzze űket, boldoguljanak, ahogy tudnak! Itt nem akarom látni űket soha!

A két királyúrfit kiűztík az országbúl, a kisebbik elvette a felesígit. Papot hivattak, megesküdtek, s még mais ílnek, ha nem hóttak meg. Nincs több!


szerk. Kovács Ágnes
Rózsafiú és Tulipánleány - Akadémiai Kiadó
Budapest - 1987