Valamikor réges-régen, a végtelen zöld szavannákon és a sűrű, átjárhatatlan dzsungel titokzatos ösvényein az állatok nagy zűrzavarban, sürgés-forgásban éltek.

A tolongás már kora reggel elkezdődött, mikor az itatókhoz igyekeztek az állatok: szökdécseltek, egyesek kúsztak, másztak, ugrabugráltak, pattogtak vagy repdestek, már ha volt hozzá szárnyuk.

Jött a délután, s már nem volt olyan nagy a forróság. Előjöttek hát a vadászok és a fő csapások mellett megtöltötték a kis mellékutakat . A többiek, úgy mint a gazellák, zebrák és zsiráfok, igyekeztek méltóságukat valamennyire megőrizni, az utak mellett csoportokba tömörültek és nyugodtan legelésztek- már amennyire ez a csúcsforgalomban lehetséges volt.. A délutáni legelészés közben állandóan csak panaszkodtak és rimánkodtak egymásnak, hogy ez a lehetetlen forgalom és a teljes zűrzavar, ami a szavannán és a dzsungel ösvényein uralkodik már évek óta, kikezdte az egészségüket. Azok a folytonosan szökdécselő gazellák, akik jelzés nélkül váltanak irányt, és a kis cikázó bozótlakó kígyók nem képesek egyenesen közlekedni, nem beszélve a durva rövidlátó orrszarvúkról, akik csak rohannak, ha megérzik a friss fű illatát. Egy szó mint száz, nagy volt a fejetlenség.

Mikor eljött a tavasz, a zöldellő szavannán hatalmas gnú-csordák indultak meg friss legelőket keresni, és ha megijedtek valamitől, jaj volt annak, aki útjukba került. Ilyenkor mindenki futott, amerre csak látott, gazellák, zebrák és zsiráfok hopp be a bokorba, és még a nagymacskák is felszaladtak a közeli fákra.

Mígnem az állatok megelégelték ezt a tűrhetetlen, életveszélyes állapotot, és rendkívüli gyűlést követeltek a királyuktól, a bölcs oroszlántól. Az állatok hatalmas királya sántított a bal mancsára, mivel Őfelsége is épp egy baleset áldozata lett, nem is olyan rég. A baleset egy tavaszi reggelen történt, amikor Őfelségének sürgős dolga akadt a dzsungel másik végében, és ez épp egybeesett az elefántcsorda aznapi rendes dagonya és vízprüszkölő edzésével. Nagy volt a forgalom a régi elefántcsapáson, de Őfelsége, Őtürelmetlensége sajnos nem tudta kivárni, hogy az elefántok elhaladtával elüljön a porfelhő, és biztonságos legyen az átkelés, sietségében átrohant a csapáson. Vagyis, csak átrohant volna, ha egy lemaradt elefánt, merő véletlenből a lábára nem lép és így alig észrevehetően lesántítja Ősántaságát.

A rendkívüli gyűlést kora reggelre tűzték ki. El is jött mindenki; a varacskos disznó család, akiknek a földbe vájt házuk fölött szüntelenül folyik a forgalom; az ijedős antilopok és a felháborodott zsiráfok, akik már hajnalban megérkeztek, hogy az első sorban foglaljanak helyet. A fákról kíváncsian, fejjel lefelé lógtak a neveletlen majmok. Ők aztán tényleg semmilyen rendhez, szabályhoz nem tartják magukat, egész nap ágról ágra ugrálnak, még nagyobb zűrzavart keltve. Az elefántok is kíváncsiak voltak a fejleményekre, úgyszintén a nagymacskák, a kígyók, a termeszhangyák és a százegy tagú mongúz család is.

Három egész napig tartott a tanácskozás és végül megegyeztek abban, hogy ki kell jelölni valakit, aki majd igazgatja az állatok forgalmát. Na igen, de ki lenne erre a legalkalmasabb? Ezt is meg kellett ám vitatni, így hát maradtak még három napot. Három egész napig tanácskoztak, vitatkoztak és szavazgattak, de mikor már nagyon megéheztek és már mindenki nagyon ment volna a dolgára, gyorsan döntöttek és megszavazták: a zebrát! Gondolták ő a legalkalmasabb, amúgy is csak egész nap ott álldogál a szavanna közepén, egy kis dombocskán és békésen legelészik, néha elsétál a dzsungelig, ott leszakít egy-két friss levelet a közeli fákról, majd visszaballag a kis dombocskára. Nagyon örültek, hogy talán végre rend lesz, egyesével gratuláltak a zebrának, aki akkoriban még teljesen fehér volt,. Este Az állatok úgy aludtak el, hogy másnaptól rend lesz a dzsungelben.

Másnap hajnalban ott is állt a fehér zebra a kis dombocskáján és serényen irányította a forgalmat, mármint szerette volna, mert hiába kiabált, hadonászott, toporzékolt és integetett, füttyögött, a nagy porban senki sem vette észre! Így a reggeli legelőkre siető antilopok szembe találkoztak a dagonyába siető disznókkal és mindannyian fennakadtak a még alvó elefántcsordában. Az elefántokat felébresztették, ekkor érkezett oldalról az óriáskígyó és az orrszarvú lába körül teljesen összegubancolódott (tehát az orrszarvú használt először cipőfűzőt, persze cipő nélkül). A zebra próbált segíteni, de mindhiába. A hiénák mindezen olyan jót derültek, hogy a nevetést a mai napig sem tudták abbahagyni.

Újból tanácskozás következett és egy kis módosítást szavaztak meg az állatok. Be kellene csíkozni a fehér zebrát, így biztos mindenki észre veszi és felfigyel rá! Nagy volt az öröm, a zsiráf vállalta, hogy művészi ügyességgel kicsíkozza a zebrát, mivel az oroszlán távoli rokona, a tigris öltönyét is ő varrta. Másnap, a festék még meg sem száradt rendesen, a zebra már ott állt a kis dombocskán és ügyesen irányította az itatókhoz igyekező, szökdécselő, kúszó, mászó, ugrabugráló, pattogó és repdeső állatokat…és ez működött.

És mi történ ezután? Amikor meglátta egy Afrikában nyaraló gróf, hogy milyen ügyesen oldották meg az állatok a szavanna és a dzsungel forgalmas útvonalait, meghívta a zebrát vendégségbe egy európai nagyvárosba. A zebra örömmel fogadta a meghívást.

Boldogan segített az embereknek, járta a nagy városokat, kis falvakat, megállt az óvodák, iskolák előtt, ügyesen irányította a forgalmat. Hálásak voltak az emberek a kis zebrának és csak csodálkoztak, milyen egyszerű és biztonságos így a forgalom.
Hamarosan azonban egy távirat érkezett a messzi szavannából, hisz ott már újra zűrzavar uralkodott, az állatok Őkirályságának már a másik mancsát is lesántították ( igaz, a víziló háziorvosa szerint egy kis gyógytorna és iszappakolás gyorsan helyre hozza a mancsát), szóval újra nagy szükség volt a kis zebrára odahaza, mármint a zöldellő szavanna és a sűrű dzsungel irányíthatatlanná vált csapásain. Becsomagolta hát kis csíkos bőröndjét, elbúcsúzott a sok új baráttól, és hazairamodott.

Az emberek azóta, hogy valamivel pótolják kis csíkos barátjukat, fekete-fehérre festik az utakat az óvodák, iskolák, színházak, cukrászdák, boltok előtt és más fontos helyeken, és úgy közlekednek, ahogy azt a kis zebra tanította nekik. És a kis zebra? Ott álldogál a kis dombocskán, és szigorúan figyeli a vonuló elefántokat, a rosszalkodó majmokat és a békésen, elégedetten legelésző zsiráfokat…

Egy napon a kis zebra meglátta a fák koronáján unottan csüngő, piros fenekű páviánt, és valami új dolog jutott az eszébe..., de ez egy másik mese.

Kothenc